"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam

és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is.

Láttam a földet, az eget, az évszakokat.

Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit,

a vágyakat és a csalódásokat. 

A földön éltem és lassan felderültem.

Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatos rendjén való és egyszerű!

Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? 

Nem történhetett.

Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot.

Más és jobb nem is történhetett velem."

Márai Sándor 

Meg kell várni a dolgokat...

Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, 

amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. 

Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket.

Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. 

Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. 

Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon...

Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. 

Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Márai Sándor

 Ajándék

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt,

az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát! 

Mennyit ad, milyen gazdag vagyok

megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban,

minden pillanatban! 

Ajándék ez, csodálatos ajándék.

A földig hajlok, úgy köszönöm meg.

Márai Sándor

 

A tanulság

De valamit mégis megtanultam, negyven év alatt: megtanultam azt, hogy nem lehet

eléggé alázatosan, elég türelmesen és hódolva fogadni az élet ajándékait, de nem

lehet eléggé vigyázni arra sem, hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel

nélkül elevenednek. 

Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul.

Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. 

Csak éppen ezt: szeress, de módjával. 

Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, a

teljes odaadást követelik. 

Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, kiszívják véred

és érzéseid, s azután elpusztulsz. 

Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de

valamit tartsál meg magadnak. 

Nem kell sokat beszélni erről.

 Mosolyogni kell, örülni az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz. 

Semmivel többet, érted? 

Egy kézszorítással, egy mosollyal sem többet! 

Nagyon komolyan mondom ezt.

 Okom

van erre.

Márai Sándor

 

 

“Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. 

Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… 

Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek.” 

Márai Sándor - Egy polgár vallomásai

"Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. 

Hinnem kell benne, hogy madárka tolla se hull ki" az Ő akarata nélkül, 

de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; 

Isten reám bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. 

S csak, ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít.

A tunyák és a gyávák, akik bólogatva és hümmögve, Istenre bíznak mindent:

 a válságos pillanatban Isten szava nélkül maradnak." 

Márai Sándor

A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. 

Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, 

csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. 

Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, 

minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. 

A séta a teljes magány. 

Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. 

Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek.

Márai Sándor

"Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, 

hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. 

Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; 

a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. 

Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. 

Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. 

Neveld magad magányossá és erőssé. 

Tudjad, hogy soha, senki nem segít. 

S ne sopánkodj ezen. 

Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes."

 Márai Sándor

"Erővel olvasni. 

Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. 

Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. 

Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. 

Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, 

látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, 

melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, 

mikor előrehaladt műve rengetegében. 

Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak,

 s csak a villa hegyével turkál az ételekben. 

Elegánsan olvasni, nagylelkűen.

 Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet,

 melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. 

Gondold meg, hogy csak az ember olvas."

Márai Sándor

 

 

Aki gyöngéd, annak felebarátja minden, ami él.

Nemcsak az embereket tudja szeretni, hanem az ember alatti világot is, 

a fákat, állatokat, virágokat.

Milyen jó, ha van valaki, aki engedi, hogy szerethessük őt.

Akiben gyöngédség van, az elsősorban meg tanul az emberekkel a saját nyelvükön beszélni.

A finom szív tudja, hogy minden ember lelkében van egy húr, amelyet nem szabad megbántani.

Gyöngéd szív kell ahhoz, hogy örvendezni tudjunk az örvendezőkkel, 

ami sokkal nagyobb művészet, mint együtt sírni a sírókkal.

Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. 

Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel.

A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. 

Igen, e két képesség emberfölötti.

Márai Sándor

“Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. 

Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. 

Az, ami az ember - a lélek és jellem -, nem változott. Ur városában, Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. Csak éppen - műszerek nélkül - közelebb voltak a világ titkaihoz,

 az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez. 

Hallásuk finomabb volt, látásuk - távcső nélkül is - élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. 

Az emberi anyag nem változott, de az ember - hála néhány lángésznek és műszernek - vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. 

Tunyább és bambább. 

Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. 

Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. 

Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, 

titkos, bensőséges közösségéből.”

Márai Sándor - Füves könyv - Az emberi anyagról

Néha azt hiszem, a szeretetre várok.

Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség:

aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné.

Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet;

mindig csak adni kell, ez a módja.

Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb,

mint a szeretetet kifejezni.

A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek,

akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát

rögzíteni tudják szavaikban.

A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek,

nincs hőfoka, mint a szerelemnek.

Tartalmát nem lehet szavakban közölni;

ha kimondják, már hazugság.

A szeretetben csak élni lehet,

mint a fényben, vagy a levegőben.

Szerves lény talán nem is élhet másképp,

csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Márai Sándor

"Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? 

Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata?

Ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, 

aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy félórára útközben. 

Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz." 

Márai Sándor

Márai Sándor -A négy évszak

“Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, 

a csillagok, felhők és végtelenségek között. 

De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. 

Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt,

 ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten. 

Hiszek benne? 

Néha azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne. 

Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.”

Emberismeret...

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. 

Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. 

Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. 

Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? 

Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. 

Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, 

úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? 

S mindig tudnak másról beszélni. 

S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. 

A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

Márai Sándor