“Az
ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni,
hogy a világ
törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök.
Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a
tenger.”
Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.”
De az
ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak,
éppen olyan romlandó
anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden,
ami egy pillanatra megjelenik
a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban,
a szemét- vagy a
pöcegödörbe kerül.
Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a
világnak;
inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége.
A kő, a
fém is tovább él, mint az ember.
Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a
világban, jelentéktelen.
Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a
fém – ezért soha nem szabad
másképpen látnunk magunkat,
mint lelkünk térfogataiban.
Az erő, mely a romlandó testi
szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak.
Ez az
erő az emberi lélek.
Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk,
nevetséges és szánalmas.”
Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy az ember része a
világnak
