Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam
és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is.
Láttam a földet, az eget, az évszakokat.
Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit,
a vágyakat és a csalódásokat. 
A földön éltem és lassan felderültem.
Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatos rendjén való és egyszerű!
Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? 
Nem történhetett.
Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot.
Más és jobb nem is történhetett velem.

Márai Sándor


A tanulság

De valamit mégis megtanultam, negyven év alatt: 
megtanultam azt, hogy nem lehet eléggé alázatosan, 
elég türelmesen és hódolva fogadni az élet ajándékait, 
de nem lehet eléggé vigyázni arra sem, 
hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel nélkül elevenednek. 
Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul.
Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. 
Csak éppen ezt: szeress, de módjával. 
Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, 
a teljes odaadást követelik. 
Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, 
kiszívják véred és érzéseid, s azután elpusztulsz. 
Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de valamit tartsál meg magadnak. 
Nem kell sokat beszélni erről. 
Mosolyogni kell, örülni az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz. 
Semmivel többet, érted? 
Egy kézszorítással, egy mosollyal sem többet! 
Nagyon komolyan mondom ezt. 
Oko van erre.

Márai Sándor
Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék,
 helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. 
Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. 
Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, 
jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. 
Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. 
Megismerések, igazságok.
 Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. 
De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. 
Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. 
Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.

Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy a dolgokat meg kell várni
 
Olyan méltányossággal ítélni a magad ügyében is, 
mint ahogy méltányosságra neveled magad a mások ügyében. 
Nincs jogod a türelmetlenséghez, méltatlansághoz, 
túlzott követeléshez magaddal szemben sem. 
Ha azt akarod, hogy a világ elismerje emberi rangodat, 
ismerd el saját magad rangját. 
S viselkedj annak megfelelően, türelmesen és nagylelkűen. 
Ne követelj magadtól többet, sem mást, sem rosszabbat, 
amit te méltányosnak ítélsz mások számára. 
Nem lehet önmagunkkal szemben feltétlen követelőzni. 
Iparkodj szerényebb lenni, tudjad, erőid gyászosan végesek. 
Munkában, becsvágyban, emberi igényben szánd magad is,
 nemcsak a többieket. 
Nem elég az embereket sajnálni, sajnáld magad is. 
Te is ember vagy: s oly könnyű ezt a világi versenyben elfelejteni. 
Nemcsak mások felejtik el; legtöbbször magad is.

Márai Sándor


Olyan méltányossággal ítélni a magad ügyében is, 
mint ahogy méltányosságra neveled magad a mások ügyében. 
Nincs jogod a türelmetlenséghez, méltatlansághoz, 
túlzott követeléshez magaddal szemben sem. 
Ha azt akarod, hogy a világ elismerje emberi rangodat, 
ismerd el saját magad rangját.
 S viselkedj annak megfelelően, türelmesen és nagylelkűen.
 Ne követelj magadtól többet, sem mást, sem rosszabbat,
 amit te méltányosnak ítélsz mások számára. 
Nem lehet önmagunkkal szemben feltétlen követelőzni. 
Iparkodj szerényebb lenni, tudjad, erőid gyászosan végesek. 
Munkában, becsvágyban, emberi igényben szánd magad is, nemcsak a többieket. 
Nem elég az embereket sajnálni, sajnáld magad is. 
Te is ember vagy: s oly könnyű ezt a világi versenyben elfelejteni. 
Nemcsak mások felejtik el; legtöbbször magad is.

Márai Sándor

 Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, 
amikor felkészültünk reá. 
Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. 
Azt hisszük, játszik velünk valaki. 
De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben ... 
Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra ... 
Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, 
valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint,
 ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben,
 hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, 
amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.

Márai Sándor - Eszter hagyatéka


“Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, 
hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. 
Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” 
Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.”
 De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, 
éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, 
ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, 
a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. 
Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; 
inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. 
A kő, a fém is tovább él, mint az ember. 
Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. 
Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad 
másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. 
Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. 
Ez az erő az emberi lélek. 
Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.”

Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy az ember része a világnak


“Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. 
Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. 
Az, ami az ember - a lélek és jellem -, nem változott. Ur városában, 
Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: 
s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. 
Csak éppen - műszerek nélkül - közelebb voltak a világ titkaihoz, 
az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez. 
Hallásuk finomabb volt, látásuk - távcső nélkül is - élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. 
Az emberi anyag nem változott, de az ember - hála néhány lángésznek és műszernek - vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. 
Tunyább és bambább.
 Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. 
Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet.
 Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, 
titkos, bensőséges közösségéből.”

Márai Sándor: Füves könyv - Az emberi anyagról
Néha azt hiszem, a szeretetre várok.
Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség:
aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné.
Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet;
mindig csak adni kell, ez a módja.
Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb,
mint a szeretetet kifejezni.
A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek,
akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát
rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek,
nincs hőfoka, mint a szerelemnek.
Tartalmát nem lehet szavakban közölni;
ha kimondják, már hazugság.
A szeretetben csak élni lehet,
mint a fényben, vagy a levegőben.
Szerves lény talán nem is élhet másképp,
csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Márai Sándor


„Az uta­kat sokáig nem érti meg az ember.
 Csak lép­del az uta­kon és másra gon­dol. 
Néha szé­les az egyik út, asz­fal­tos, néha rögös, baráz­dás, mere­dek. 
Az uta­kat sokáig csak alka­lom­nak tekint­jük, lehető­ség­nek, 
mely­nek segít­sé­gé­vel elme­he­tünk a hiva­talba vagy ked­ve­sünk­höz vagy a rik­kantó, tava­szi erdőbe.
 Egy napon meg­tud­juk, hogy az utak­nak értel­mük van: elve­zet­nek vala­hová. 
Nem­csak mi hala­dunk az uta­kon; az utak is halad­nak velünk. 
Az utak­nak cél­juk van. 
Min­den út össze­fut végül egyet­len közös cél­ban. 
S akkor meg­ál­lunk és cso­dál­ko­zunk, tátott száj­jal bámész­ko­dunk, 
cso­dál­juk azt a rej­tel­mes ren­det a sok út szö­ve­vé­nyé­ben, 
cso­dál­juk a sugár­utak, ország­utak és ösvé­nyek soka­sá­gát, 
melye­ken átha­ladva végül elju­tot­tunk ugyan­ah­hoz a cél­hoz. 
Igen, az utak­nak értel­mük van. 
De ezt csak utolsó pil­la­nat­ban ért­jük meg, köz­vet­le­nül a cél előtt.“

Márai Sán­dor


Vigyázz arra, hogy soha ne kap­kodj, s mun­kád­ban, a tár­sas­élet­ben, igen, a köz­napi cse­le­ke­de­tek­ben is enge­del­mes­kedj a tények és hely­ze­tek szi­gorú követ­ke­ze­tes­sé­gé­nek.
Van egy­fajta kéz­ügyes­ség az emberi fel­ada­tok alján; ezt nem árt meg­ta­nulni. 
Ha meg­fogsz vala­mit; fogd két kéz­zel és erő­sen, ha elen­gedsz vala­mit, 
engedd el tuda­to­san és min­den követ­kez­ménnyel, ha szólsz, 
áll­jon sza­vad az idő­ben, mint a kő, ha örülsz vala­mi­nek, örülj fenn­tar­tás nélkül.

Márai Sán­dor

Nem szá­mít­hatsz arra, hogy akad egyet­len ember is a világ­ban, aki sza­vad, 
cse­le­ke­de­ted pon­to­san úgy érti majd meg, úgy fogja fel és magya­rázza, aho­gyan te elgon­dol­tad. 
Min­dig csak te tudod, mit akar­tál iga­zán: a világ min­dig annyit ért és lát csak szán­dé­kod­ból, 
amit az emberi érte­lem rej­té­lyes, tor­zító tükre fel­fog és visszatükröz.

Márai Sán­dor



"Fáradt vagy élni?

Igen, egy napon úgy érzed, túlságos feladatra vállalkoztál, mikor embernek születtél e földre.
Túl sok volt az ellenállás, a kiszámíthatatlan, az ellenséges, az aljas, a reménytelen.
Túl sok volt a feladat, - túl sok a szenvedés, a csalódás.
De nem gondolod-e, nem érzed-e, hogy éppen ez a reménytelenség,
 - ez a "túl", ez a "sok" adott rangot és értelmet életednek?
Nem érzed-e, hogy feladatod volt, személyes dolgod?
Nem érzed-e, hogy a természet, mely olyan esztelenül túloz és pazarol,
 - megtisztelt azzal, hogy embernek alkotott, 
- és emberi mértékben szabta ki feladatod a földön?
Mi lehetsz más, mint fáradt?
Ez volt a dolgod: hogy élj és elfáradjál.".....

Márai Sándor



Arról, hogy minden nap tovább kell menned

S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben, hogy megpihenj, félbeszakítsd utadat, mással törődjél! Szép nő áll az út mentén és bájos mosollyal int feléd. Tested és érzékeid felelnek e hívásra, szeretnél elvegyülni e szép testtel és átadni magad a kéj édes bódulatának. De tudnod kell, hogy a hiú és kéjes pillanatokat a teljes kietlenség és tanácstalanság követi. Mert lelked mást akar, s mikor tested megéteted egy másik test fülledt fűszerével, a lélek éhes és szomjas marad. Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utadba: de mit kezdesz mindezzel, ha a figyelem, fáradtság, idő, mely a világi elismerés ára, elvonja lelked legjobb erőit az isteni megismerésétől? Cimborák kurjongatnak az út mentén, s hívnak magukkal, kaján vállalkozásra biztatnak: mit nyerhetsz minden üzleten és szórakozáson, ha a játékasztal vagy a kocsmaasztal mellett vesztegelsz, s közben lelked kínzó sürgetéssel kérdi: "Miért lopod itt az időt? Mindez gyermekes és aljas. Tovább kell menned, hiszen dolgod van." Körülbelül így szól hozzád az élet, minden nap, minden pillanatban - megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.

Márai Sándor - Füveskönyv


Az oldalon megjelent írások