„Az uta­kat sokáig nem érti meg az ember.

 Csak lép­del az uta­kon és másra gon­dol. 

Néha szé­les az egyik út, asz­fal­tos, néha rögös, baráz­dás, mere­dek. 

Az uta­kat sokáig csak alka­lom­nak tekint­jük, lehető­ség­nek, 

mely­nek segít­sé­gé­vel elme­he­tünk a hiva­talba vagy ked­ve­sünk­höz vagy a rik­kantó, tava­szi erdőbe.

 Egy napon meg­tud­juk, hogy az utak­nak értel­mük van: elve­zet­nek vala­hová. 

Nem­csak mi hala­dunk az uta­kon; az utak is halad­nak velünk. 

Az utak­nak cél­juk van. 

Min­den út össze­fut végül egyet­len közös cél­ban. 

S akkor meg­ál­lunk és cso­dál­ko­zunk, tátott száj­jal bámész­ko­dunk, 

cso­dál­juk azt a rej­tel­mes ren­det a sok út szö­ve­vé­nyé­ben, 

cso­dál­juk a sugár­utak, ország­utak és ösvé­nyek soka­sá­gát, 

melye­ken átha­ladva végül elju­tot­tunk ugyan­ah­hoz a cél­hoz. 

Igen, az utak­nak értel­mük van. 

De ezt csak utolsó pil­la­nat­ban ért­jük meg, köz­vet­le­nül a cél előtt.“

Márai Sán­dor