Aki gyöngéd, annak felebarátja minden, ami él.

Nemcsak az embereket tudja szeretni, hanem az ember alatti világot is, a fákat, állatokat, virágokat.

Milyen jó, ha van valaki, aki engedi, hogy szerethessük őt.

Akiben gyöngédség van, az elsősorban meg tanul az emberekkel a saját nyelvükön beszélni.

A finom szív tudja, hogy minden ember lelkében van egy húr, amelyet nem szabad megbántani.

Gyöngéd szív kell ahhoz, hogy örvendezni tudjunk az örvendezőkkel, ami sokkal nagyobb művészet, 

mint együtt sírni a sírókkal.

Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. 

Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel.

A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

Márai Sándor

Erővel olvasni. 

Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. 

Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. 

Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. 

Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. 

Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, 

s csak a villa hegyével turkál az ételekben. 

Elegánsan olvasni, nagylelkűen. 

Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. 

Gondold meg, hogy csak az ember olvas

Márai Sándor

Írni sokféleképpen lehet. 

Van, aki egy szobában ül és ír, nem csinál semmi mást. 

Ezek boldogok.

Aztán vannak, akik úgy forgatják a tollat, mint a tőrt és kardot, vérrel írnak.

Ezek az írók, akiknek az írás csak eszköz, mert meg akarják változtatni a világot, ezek a boldogtalan írók, akik hatalmasok, mert van szellemük és erejük, de nincs bennük csend és áhítat, s ezért boldogtalanok. Ezek, akik le tudnak döfni egy szóval egy királyt, vagy a világrendet, de nem tudják kifejezni azt, ami az élet titkosabb értelme, az elragadtatást, hogy itt élünk a földön, a boldogságot, hogy nem vagyunk egyedül.

Márai Sándor

A tisztelet másoktól való megkapása sokkal inkább a felelősséggel kapcsolatos, mintsem a joggal.

Konkrétan: A tiszteletet azok kapják meg, akik méltók arra, és nem azok, akik elvárják a tiszteletet. 

A tiszteletet annak jár, ahogyan a feladat megtörténik és nem annak szól, hogy mi az, amit végre kell hajtani. A "tiszteletre méltóság" annál nagyobb, minél több különlegesség jut kifejezésre általam.

Személyes átélés: Amikor bármilyen elvárással szemben mindig a legjobbat adom magamból, 

tiszteletet fogok kapni a körülöttem lévőktől. 

Soha nem másoktól fogom elvárni a tiszteletet,

 hanem természetes módon képes leszek mindenkinek én magam tiszteletet adni. 

Ezáltal még inkább elnyerem majd a szeretetüket és a tiszteletüket.

Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek

Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, 

hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. 

Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; 

a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. 

Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. 

Neveld magad magányossá és erőssé. 

Tudjad, hogy soha, senki nem segít. 

S ne sopánkodj ezen. 

Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; 

s ez a természetes.

Márai Sándor

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. 

Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át.

Valamit elvesztettem. 

Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el!

 Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget,

hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, 

melyet nem lehet szavakkal kifejezni. 

Mi volt ez az álom? 

Miért fáj úgy, hogy nincs már?

 Miért kutatok utána? 

Az ifjúság volt? 

Nem tudom.

 Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

Márai Sándor

Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. 

Van ember, aki csak élete nagy távlataiban lusta; a tervekben; 

abban, hogy elodázza elhatározásait, döntéseit; 

lustán építi fel élete munkáját, mindent az időbe épít, a nagy messzeségbe. 

Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a nagy pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. 

Nem nyújtjuk ki kezünket valami után, amit megszerezhetnénk, különösebb fáradság nélkül, s később talán csak nagy áldozatokkal tudunk megszerezni, nem megyünk a telefonhoz, nem írjuk meg azt a levelet, 

vagy nem jegyezzük fel azt a gondolatot, rögtön, akkor, abban a pillanatban. 

Ez utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb.

 Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet.

Márai Sándor

Mi ijeszthet, ha lelked nyugodt? 

Ha leküzdöd a hiúságot, a kéjvágyat és a kapzsiságot? 

Miféle hatalmak kínozhatnak, ha te nem kínzod magad? 

Mi a börtön, ha a lelked szabad? 

Mi a halál, ha megismerted a világot és lelkedet, s nem vágyol fölösleges és kínos részletekre? 

Igazán, olyan voltál, mint a gyermek, aki boldogtalan, mert nem kapta meg ezt vagy azt. 

Gondold mindig ezt: 

"Nincs hatalmam, sem vagyonom, talán egészségem sincs.

 De milyen hatalmas vagyok, milyen gazdag, milyen fölényes, mert vágyaimat a dolgok igazságához és valóságához igazítom, s a lelkem szabad!" 

Ezt senki nem veheti el tőled, ennél többet senki nem adhat.

Márai Sándor

 Ajándék

és mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt,

az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok

megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban,

minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék.

A földig hajlok, úgy köszönöm meg.

Márai Sándor

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam

és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is.

Láttam a földet, az eget, az évszakokat.

Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit,

a vágyakat és a csalódásokat. 

A földön éltem és lassan felderültem.

Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatos rendjén való és egyszerű!

Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? 

Nem történhetett.

Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot.

Más és jobb nem is történhetett velem.

Márai Sándor

A tanulság

De valamit mégis megtanultam, negyven év alatt: 

megtanultam azt, hogy nem lehet eléggé alázatosan, 

elég türelmesen és hódolva fogadni az élet ajándékait, 

de nem lehet eléggé vigyázni arra sem, 

hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel nélkül elevenednek. 

Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul.

Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. 

Csak éppen ezt: szeress, de módjával. 

Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, 

a teljes odaadást követelik. 

Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, 

kiszívják véred és érzéseid, s azután elpusztulsz. 

Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de valamit tartsál meg magadnak. 

Nem kell sokat beszélni erről. 

Mosolyogni kell, örülni az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz. 

Semmivel többet, érted? 

Egy kézszorítással, egy mosollyal sem többet! 

Nagyon komolyan mondom ezt. 

Oko van erre.

Márai Sándor

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék,

 helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. 

Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. 

Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, 

jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. 

Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. 

Megismerések, igazságok.

 Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. 

De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. 

Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. 

Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.

Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

 

Olyan méltányossággal ítélni a magad ügyében is, 

mint ahogy méltányosságra neveled magad a mások ügyében. 

Nincs jogod a türelmetlenséghez, méltatlansághoz, 

túlzott követeléshez magaddal szemben sem. 

Ha azt akarod, hogy a világ elismerje emberi rangodat, 

ismerd el saját magad rangját. 

S viselkedj annak megfelelően, türelmesen és nagylelkűen. 

Ne követelj magadtól többet, sem mást, sem rosszabbat, 

amit te méltányosnak ítélsz mások számára. 

Nem lehet önmagunkkal szemben feltétlen követelőzni. 

Iparkodj szerényebb lenni, tudjad, erőid gyászosan végesek. 

Munkában, becsvágyban, emberi igényben szánd magad is,

 nemcsak a többieket. 

Nem elég az embereket sajnálni, sajnáld magad is. 

Te is ember vagy: s oly könnyű ezt a világi versenyben elfelejteni. 

Nemcsak mások felejtik el; legtöbbször magad is.

Márai Sándor

Olyan méltányossággal ítélni a magad ügyében is, 

mint ahogy méltányosságra neveled magad a mások ügyében. 

Nincs jogod a türelmetlenséghez, méltatlansághoz, 

túlzott követeléshez magaddal szemben sem. 

Ha azt akarod, hogy a világ elismerje emberi rangodat, 

ismerd el saját magad rangját.

 S viselkedj annak megfelelően, türelmesen és nagylelkűen.

 Ne követelj magadtól többet, sem mást, sem rosszabbat,

 amit te méltányosnak ítélsz mások számára. 

Nem lehet önmagunkkal szemben feltétlen követelőzni. 

Iparkodj szerényebb lenni, tudjad, erőid gyászosan végesek. 

Munkában, becsvágyban, emberi igényben szánd magad is, nemcsak a többieket. 

Nem elég az embereket sajnálni, sajnáld magad is. 

Te is ember vagy: s oly könnyű ezt a világi versenyben elfelejteni. 

Nemcsak mások felejtik el; legtöbbször magad is.

Márai Sándor

 Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, 

amikor felkészültünk reá. 

Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. 

Azt hisszük, játszik velünk valaki. 

De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben ... 

Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra ... 

Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, 

valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint,

 ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben,

 hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, 

amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.

Márai Sándor - Eszter hagyatéka

“Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, 

hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. 

Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” 

Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.”

 De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, 

éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, 

ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, 

a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. 

Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; 

inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. 

A kő, a fém is tovább él, mint az ember. 

Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. 

Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad 

másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. 

Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. 

Ez az erő az emberi lélek. 

Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.”

Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy az ember része a világnak

“Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. 

Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. 

Az, ami az ember - a lélek és jellem -, nem változott. Ur városában, 

Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: 

s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. 

Csak éppen - műszerek nélkül - közelebb voltak a világ titkaihoz, 

az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez. 

Hallásuk finomabb volt, látásuk - távcső nélkül is - élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. 

Az emberi anyag nem változott, de az ember - hála néhány lángésznek és műszernek - vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. 

Tunyább és bambább.

 Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. 

Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet.

 Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, 

titkos, bensőséges közösségéből.”

Márai Sándor: Füves könyv - Az emberi anyagról

Néha azt hiszem, a szeretetre várok.

Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség:

aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné.

Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet;

mindig csak adni kell, ez a módja.

Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb,

mint a szeretetet kifejezni.

A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek,

akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát

rögzíteni tudják szavaikban.

A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek,

nincs hőfoka, mint a szerelemnek.

Tartalmát nem lehet szavakban közölni;

ha kimondják, már hazugság.

A szeretetben csak élni lehet,

mint a fényben, vagy a levegőben.

Szerves lény talán nem is élhet másképp,

csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Márai Sándor

„Az uta­kat sokáig nem érti meg az ember.

 Csak lép­del az uta­kon és másra gon­dol. 

Néha szé­les az egyik út, asz­fal­tos, néha rögös, baráz­dás, mere­dek. 

Az uta­kat sokáig csak alka­lom­nak tekint­jük, lehető­ség­nek, 

mely­nek segít­sé­gé­vel elme­he­tünk a hiva­talba vagy ked­ve­sünk­höz vagy a rik­kantó, tava­szi erdőbe.

 Egy napon meg­tud­juk, hogy az utak­nak értel­mük van: elve­zet­nek vala­hová. 

Nem­csak mi hala­dunk az uta­kon; az utak is halad­nak velünk. 

Az utak­nak cél­juk van. 

Min­den út össze­fut végül egyet­len közös cél­ban. 

S akkor meg­ál­lunk és cso­dál­ko­zunk, tátott száj­jal bámész­ko­dunk, 

cso­dál­juk azt a rej­tel­mes ren­det a sok út szö­ve­vé­nyé­ben, 

cso­dál­juk a sugár­utak, ország­utak és ösvé­nyek soka­sá­gát, 

melye­ken átha­ladva végül elju­tot­tunk ugyan­ah­hoz a cél­hoz. 

Igen, az utak­nak értel­mük van. 

De ezt csak utolsó pil­la­nat­ban ért­jük meg, köz­vet­le­nül a cél előtt.“

Márai Sán­dor

Vigyázz arra, hogy soha ne kap­kodj, s mun­kád­ban, a tár­sas­élet­ben, igen, a köz­napi cse­le­ke­de­tek­ben is enge­del­mes­kedj a tények és hely­ze­tek szi­gorú követ­ke­ze­tes­sé­gé­nek.

Van egy­fajta kéz­ügyes­ség az emberi fel­ada­tok alján; ezt nem árt meg­ta­nulni. 

Ha meg­fogsz vala­mit; fogd két kéz­zel és erő­sen, ha elen­gedsz vala­mit, 

engedd el tuda­to­san és min­den követ­kez­ménnyel, ha szólsz, 

áll­jon sza­vad az idő­ben, mint a kő, ha örülsz vala­mi­nek, örülj fenn­tar­tás nélkül.

Márai Sán­dor