S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? 

Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? 

Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? 

Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? 

Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?

 S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?

 S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni?

 S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?

Márai Sándor