Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, 

vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. 

Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. 

Addig még hatalma van fölötted. 

Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, 

a bosszú megkötöttség. 

De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, 

s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. 

Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán.

 Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. 

Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. 

És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, 

semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. 

Mi történt? 

Nem érted. 

Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, 

a tökételes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, 

sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked.

Márai Sándor