“Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, 

hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. 

Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” 

Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.”

 De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, 

éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, 

ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, 

a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. 

Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; 

inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. 

A kő, a fém is tovább él, mint az ember. 

Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. 

Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad 

másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. 

Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. 

Ez az erő az emberi lélek. 

Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.”

Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy az ember része a világnak